.. éldegéltem én, mikor is jött egy kicsi szél. Arra járt csak, csupán benézett. Nem akart semmit, mégis felbosszantott. Mért? Nem kérdezte senki, rejtve marad hát e kázus. Se válasz, se kérdés. Utánaeredtem a csenevész szellőnek. Futottam, rohantam. Ugyan csöppség volt a lég, de mérete megrémítene, és széltében az erdő benne, hosszában a házam közepe. Mert kicsi is meg vihar is, de mérgem nagy és hitem is.

Végül megtörtént mit várt a világ, hátra arccal kitámolyogtam a fák közül, hogy hátra zuhanva essek hasra.

A zápor elhaladt, a pocsolya megmaradt. A nukleáris tél beköszöntött, hamarabb, minthogy a koráni fejezet kezdet szóla róla. A szép idő csak kicsit lassított, hogy hatalmasat szökkelhessen el, egy távoli tájra, hegyi lankákra, hágókon és völgyeken túlra.

Pont a kedvenc kerekerdőm mellé. Maradj még, kérleltem. Úgy jársz, mint a szélvihar, fenyegettem. Mosolygott, míg sirattam. Nevetett míg, szidtam. Vigyorgott, míg korholtam. Hasát fogta s fetrengett, mialatt átkozva kárhoztam.

Rájött, mire rájöttem. Hogy amire rájöttem, kár rágódnia rajta, hisz' marad enyém, örökkön s régóta.

: )

[mókás értelmetlenség, csak mert. az előző csúnya és szép, ez meg szép és csúnya. párban jobb, tudjuk ezt már mióta.]

<3