Frissítő, 10 órás alvás után, jól megérdemelten fogadtam a szombatot magamba, azzal, hogy már délben felkeltem. Végül elkísértem barátnőmet a buszhoz, és vissza felé jövet lettem figyelmes arra, hogy milyen jót is szundítottam.
Nem volt meleg, mindenki kabátban, vagy legalább egy vastagabb pulcsiban császkált, én meg csak egy pólóban és egy széldzsekiben, mégis pont jónak éreztem az időt. Könnyednek és üresenek éreztem magam, ez az üresség pedig mindig megtelt, attól függően, hogy mire gondoltam, mivel foglalkoztam magamban. Igaz, csak pár perces séta az egész, a buszpályaudvartól hazáig, mégis fantasztikus élmény volt.

Olvastam ugye ezt a Békés harcos útja c. könyvet, és ebből jutott eszembe az utolsó fejezetek egyike, amiről a poszt a címét kapta. Valószínűleg a könyv hamarabb volt mint én. [tyúk v. tojás allegóriájára] Mégis, mintha rólam mintázták volna, legalábbis abban a pár percben úgy éreztem.

A dolog lényege, végül is a teljes elfogadás, mert a boldogság nem más, mint a vágyaink kielégülése. Így nincs mit tenni, a vágyaink nagy részéről le kell mondani, hogy elérjük a teljes boldogságot, ami igaznak is tűnik. Úgy érzem meg van mindenem, amim nincs arra pedig nem is vágyom :)

Hasonló szépeket mindenkinek .. most pedig el a jégpályára ^.^