Not the art we want, but the art we deserve!

Jim "Silicon Ronin" Keller talks about working with Elon. The day to day burden of painfully peeling off your own assumptions about life, you, things. The brain, AI, and so on. How driving is easy and it's just a data problem. (I think it's a model problem, like climate modeling, you just need a few decades worth of fine tuning and millions of lines of ... uh... FORTRAN? What!? Okay, maybe it's not like that, but have fun with millions of lines of non-mypy Python. And hand rolled C/C++ CUDA.)

New York, the City, the Big Apple, and how the worms can't agree on what to do with its rotting :(

This is especially mind-blowingly typical, traditional, tone-deaf, tortured and too true to have a nice ending. Both the essay and the story, plus that sentence too. Only in a world where people call a round building without any greenery a Square Garden, can they spend decades trying to argue about how to make the train station and subway station underneath it somehow "better".

Gwern's February newsletter mentioned it as the tragedy of the anticommons. But I think the whole bloody debacle screams for an exogenous forcing, just create a legal structure that taxes all involved (putting the funds into a separate account) according to their income/means/profit/whatever. Eventually enough money will have been accumulated to finance whatever scheme the participants come up. And if they can't come up with anything? The money keeps on tricking.

Sure, it's not easy to fairly allocate taxes and controlling votes, but instead of the mindlessly Sisyphean cycle of planning and negotiating followed by fighting for funding (and just in general among themselves), and then the inevitable failure people should start working on the abstract problem.

Yeah, I know, dream on, dream on, people are bad at coordination problems, and are even worse when they should recognize to step up or down the meta ladder.

Speaking of politics, this Wait But Why (Tim Urban) "book" is an amazingly detailed illustration on the complexities of coordinating among ourselves.

and i'm saying it.

mixcloud.com/BoleroSchinkel/mixtape-n10

tartja a híres mixtape.

ugye vicces, mert mikor először hallottam, hát fogalmam sem volt, hogy ez nem a része a számnak, ami a Tom Ellis - That Beep.

persze most tök véletlenül kiderült, hogy ez a 4'33"-as Cage könyvéből van - amit nyilván nem olvastam.

és hogy derült ki? hogy van egy projekt, ami már annyi ideje hánykolódik a rögvalóság tengerének tajtékos semmijén, hogy a legújabb felvonására már csak annyit tudtam mondani kontextusként Haszprusnak, hogy nincsenek szavak. csak valamiért kacifántosabban. "i have no words, and I used them all".

erről beugrott, hogy meg kéne keresni ezt a mixet. amiről beugrott a That Beep. amiben ugye alapból nincs ez, mert abban az van, hogy "only looking". menő metakategorikusan megegyeznek, hisz' zenében nézni, kicsit pont olyan semmi, mint semmitmondóan beszélni a semmiről.

de annyit tudtam, hogy SoundCloudon fent volt, és piros körös kép volt hozzá. a like-ok között nem volt. hm. listening history nem megy vissza olyan sokáig.

oké, akkor valami krúz nevű alak csinálta. monica kruse? oh, van csomó találat. oké, scrollozok lefele. dejó, hogy a soundclound támogatja a parttalan szinte-hasztalan biztos-reménytelen találatok közötti tallózást! már komoly percek mélyen jártam a görgetésben, mikor beugrott, hogy Diégó! Diego Krause. oké, ő kicsit máshogy írja. és valahogy nem női név rémlettt amúgy se. oké, erre is van rengeteg találat. oh, itt van tőle egy egész jó mix - soundcloud.com/outcast_torino/poutcast-16-diego-krause . de mintha mégse.

oké, akkor nem marad más, mint a szabadasszociációs google. behánytam a keresőkondérba a diego krause tom ellis that beep szépséges graféma sorozatot. és elsőre megtalálta.

mert ugye Bolero Schinkel. meg is van a SoundCloud profilja, de nyilván nem fizetős, szóval kipörögtek/kipörgette a régi mixeit az élet. hiába minden lájk.

persze a 6-os trekk az egyvelegen a Diego Krause – Seeing & Being.

ezt az egészet valahogy úgy találtam az életben, hogy még 2012 körül K (nem, ez nem valami inkognító, tényleg K-nak is hívták a srácot) ott lakott egy ismerőssel az Astoria mellett egy csendes kis utcában (a Gerlóczy Semmelweis sarok gyakorlatilag), egy nagy, de lelkesen brutalista belső udvarú tömbházban, és melóból hazafelé volt, hogy felugrottam.

persze az egyik ilyen kis hasonló, ártatlan szabadasszociációs kaland is áthaladt azon a kecón egy pénteki nap. ugye van a Lawrence Block (nekem mindig Lawrence L Block néven jut eszembe, majd kiderül, hogy nincs is a közepén L, micsoda kihagyott ziccel!), és az alkesz detektívregényei, és whiskey-t iszik benne a tag. és valahogy kiderült, hogy Max faterja annyi repi piát kapott megint, hogy az ilyen ismeretlen gagyikat lepasszolta. Laphroaig. 10 éves. azóta is az egyik, hanem a. füstös. irdatlanul palackozott gyűlölet szagú. instant kedvenc lett. dühös tengeri orvosság, amit a skótok csepegtetnek a gyerekeknek minden bajra. szóval pont ezt issza. fú, nagyon fellelkesültem. persze Synnek (aki meg már koliban is a K-val lakott, meg azóta dolgoztak együtt éveket) meg támadtak okos ötletei, amiket instant lecsaptam, mint pl. hogy akkor Tabascoval biztos jó. (nem hiszem, de az biztos, hogy köptetővel rettentően üt.)

na, szóval ne olvassatok ilyen sablonos krimiket, mert másnap korán hajnalban játszhatjátok a kiégett kopót, ahogy keresi a laptopját! (nem lett meg.)

ugyan itt tök jó, hogy be-OCR-ezi (optikai karakterfelismeri) a nagy G a szkennelt cuccokban a szövegeket. papírmentes jövő! (mármint beteszek a postaláda alá egy kukát, a kettő közé egy iratmegsemmisítős szkennert. és már csak azt kéne megoldani, hogy ki se nyomtassák a fél világot a népek. baby steps.)