Elfogyott a türelmem,
Besokalltam a teendőkkel,
Mindegy igazából minden.

Most még az se zavar, hogy nulla rímszerűsége van ezeknek ott fent, és mégis ilyen tollalbaszós szótárral szaladgálós költősnagybetűs minden sora. Legyen, apró örömök, így esett éppen kézre az új sor.

Holnap nagy nap van. Ja, hétfő. Meló! Ismét egy kvintettnyi lehetőség koránkelésre, tevékenykedésre s hasznoskodásra. Meg szülinapozásra, de az mellékes. Főleg, hogy azt se tudom, akarok-e bármit is a szülinapomra; mármint, nyilván akarok, de azt nem kapni a gyarlóságok boltjában. (Régi terv, hogy majd normális hangfalakat, hangkártyás, erősítőt, és akkor hi-end szét-és-odabaszás lesz itt, de hát igazából át kéne hozzá alakítani a szobámat. Meg nem is lehet kapni RB 75-öt, meg hát lehet revideálni kéne a korai elképzelést, hogy az a legjobb ár-és-az-én-szempontjaim tekintetében.) Főleg, hogy pl. szép lassan, de azért biztosan romlik az én hallásom is, hiszen azért csak eljárunk ilyen egész hangos rendezvényekre, mint fesztiválok, koncertek és főleg a prosztószar provinciálisanprimitív pesti party-k.

Türelmem. Mégis miféle türelmem? (Előre szólok, hogy nem kell megijedni a korai neoplatonizmustól, mert nem erről van szó.) Az, hogy hiába értem, hogy minden jelenség csak ímmel-ámmal megskiccelt verziója az ideálisnak, hogy nem lehet mindent egy nagylevegővel és két feltűrt ingujjal újratervezni, újraimplementálni, beállítani, megváltani, megjavítani, megsikertörténetezni, megcsinálni. Emberi kapcsolatok, emberi rendszerek, üzletek, projektek, szokások. - Jó lenne korán lendületesen felpattanni holnap és legalább akkor valamit ripsz-ropsz helyretenni. - De már az csoda lesz, ha időben eljutok az első REM fázisig. Jóideje nem vagyok csodaváró, de elfogyott még a párhuzamos univerzumokban is a kedvem mindenhez.

Jön a tél, és jön az élet többi része. Makacs vagyok, már rájöttem. Sőt, emellett még ilyen csapongóan üres is. Nem számít semmi, minden számít. Buddhisták LSD-n.

Jó feljönni a vonattal vidékről, úszni az éjszakában, bámulni az aludni készülődő felhőket; szürkület. Mégis, mégsem. Mégsem tudok letenni arról, hogy kettecskén jobb lenne várni a semmit is. Mégis ki lenne az a hasonszőrű idióta, aki szintén örömmel nevetne bele mindenbe, de mégsem tudja megállni, hogy utánanézzen a METAL-99 Kft-nek? [Amelyik üvegeket gyárt a BKV által [is?] használt buszokra.] De aztán mégsem ilyen egyszerű ez, mert mégis valahogy kiderül, hogy az ember finnyásabb, mint gondolja, mert hiába élek-s-halok a koncepciókért, mégse megy ez másként, (azaz mégis úgy megy,) mint ahogy a húspiaci valóság sugallja.

És onnan tudom, hogy minden mindegy, és hogy besokalltam, hogy már éppen másoknak se segítek. Nem azért, mert nem tudok, csak mert nem tudom rávenni magam, hogy csináljak bármit is. Erős kérdés, hogy mi lesz, ha mondjuk végére érek ennek a mondatnak! Jó, igen, elküldöm a szöveget a szervernek, és akkor szuperjó lesz. Szuperjó, mint egy jó temetés. Esőben, szélben. Ásó és halott nélkül. A hideg, de nyugodt éjben.