Nem gyakran, de akkor mégis, ha már egyátalán írok valamit ide.

És akkor nem elcsépelt, mindennapos, gyakran szembejövős dolgokat akarok szétcincálni meg összeragasztózni a terjedelmes - ám parlagon heverő - agytrutyimmal (néha gondolatok bukkannak fel belőle).

Todomány. Az arXiv egy ingyenes-internetes publikáció-archívum. És pár napja már több, mint félmillió papír található arrafele. Fizika, matematika, statisztika, kvantatív biológia és
nem-lineáris tudományok. Mindben közös, hogy többnyire istentelenül kemény matekos háttér van/kell mögöttük/mögéjük, meglehetősen elméletiek, de hasznosak és érdekesek. Olyasmi egy ilyen cikk, mint a maratonfutás.

Oké, hogy elmész kicsit kocogni, egész jó kondiba jössz, lenyomsz egy 6-ost gond nélkül, el-eljársz a mindenféle futónapokra és rohangálsz egy órán át 7-8 kilómétert, de azért mégse négy órán át, mégse 42. Így van ez a matekkal is.

Oké, hogy lehúztál pár évet az egyetemen, középsuliba heti kétszer meglepetésmatekra jártál meg ilyenek. De attól még, hogy tudsz egy csomó híres egyenletről, némelyiknek még a nevét is helyesen tudod bepötyögni a wikipédiába, nem leszel egy kibaszott tudós. Hiába minden vonalintegrál és Fourier-analízis tudásod, ha azt se tudod, hogy a manifold-okat, érintő tereket, tenzorokat meg ilyeneket eszik vagy vektorszorozzák.

Egyéb fehérhollóság. Majd máskor, elefántok kíséretében. Oh, állatokról jut eszembe. Sün. Minap, tegnap, előtt, épp valakire vártam egy parkolóban, aki csak nem akart jönni, de hát épp mikor már kezdtem unatkozni, egy ilyen tüskés méltóság illegette a gömbölyded hátsóját az alacsony szaturációjú avarban a füvön. Ilyenkor úgy eszembe jutnak emlékek. Mármint az a számszerint kettő darab, amikor máskor is láttam sünt. Egyszer mikor jöttem haza az éjjelnappaliból a Kondorosi úttól, és csak illedelmesen intettünk, mint szokásos szembejövők egymásnak. Én meg a tőlem 30 méterre menetelő sün úr. Máskor meg jól megfogtuk a sünt, azt hiszem épp hazafele tartottunk ketten egy fél-családi vacsoráról. Még mindig szeretem azt a kelenföldi környéket, mondjuk az Etele út nem elég parkszerű, de majd hátha pár év múlva ott is lesz valami új pláza (elfogadta ugyanis az újbudai közgyűlés az ezirányú indítványt).

Hazaestem vasárnap este, családi - meglepően kellemesednek az ilyen összejövések, biztos mer' öregszem, hahaha - születésnapozásról, Volánbusszal. Még jó, hogy a gyors-gyors járattal jöttem, mert így csak hozzávetőlegesen 72 percet kellett kibírnom egy kibírhatatlan stylist/fotós nőszemély mellett. Alapvetően mobiltelefónia-toleráns vagyok, de úgy gondolom, hogy azért nem egy tömött busz az ideális traccsparty-plész, főleg ha buta libák a kommunikálni vágyó felek. Én magam próbálom minimalizálni a telefonálgatást a buszokon/metrókon/villanyosokon.

Na, mobilos, majdnem szőkét megfojtós intermezzó után, hazacaplattam, kicsit városnéztem (még sose jöttem végig a Budafokitól a Bártfain a kórházig), el is fáradtam (a buszon elég esélytelen volt aludni, és - az amúgy kiváló hangszigetelő - füldugómmal se mentem semmire, mert mire épp felcsendültek a nyugtató halálmetál-sikítós dallamok, LOW BATTERY. GOODBYE. Ahahah.), szombaton szépen rendberakott lakás, tiszta szoba, rendes ház (az udvart is kitakarította a lelkes lakóközösség), nyugalom.

Lehuppantam a relaxfotelembe és vártam. Még jó, hogy ez ilyen vegyes ragozású ige, mert tárgy nékül értendő a dolog. (Ha ennek épp nincs értelme, elegánsan ignorálható.) Ültem, pihentem, néztem ahogy a fal egyik oldaláról a másikra átkelnek az elhaladó autók fényszóróiból a redőnyön átjutó pászmák, nem zúgott a gép se. És sajnos nem hiányzott senki se.

Izé. Ez érzésem szerint magyarázatra szorul, még akkor is, ha ismét a kelleténél hosszabbra nyújtom vele a blogtésztámat. Na jó, nem.