Az van, hogy szét vagyok esve. Nem, nem élek semmi féle szubsztanciával, egyszerűen csak valahogy az életemben nincs olyan pont, ami köré szervezhetném.

Órákat, napokat, heteket, hónapokat töltöttem el a gép előtt mostmár, igaz nem bántam meg, de különösebb értelme nem volt. Egyik haver, miután felköltözik Budapestre, szánt szándékkal nem viszi magával a nagy gépét, csak egy laptopot, hogy neptunhoz hozzáférjen. A másiknak már nincs is nagy gépe, csak laptop. Én is gondolkoztam ezen, de akkor még ennyire se lennék össze, hanem még szétebb lennék.

Ha kis geci szúnyog lennék, berepülném a világot, a könnyű prédát kutatnám meg aztán lehet rájönnék, hogy mégis csak a nehéz a jobb, mert mindent láttam és .. üssön le valaki végre.

De nem vagyok kis geci szúnyog, nem repültem még körbe a Földet, de már "mindent láttam". Mert azok alatt a hónapok alatt a wikipediat is nézegettem, nem csak a pr0nszájtokat...

Sok-sok tudás, ismeret, átadott-közvetett-tapasztalat, ha úgy tetszik, halmozódott fel bennem, pedig semmi se volt ez a pár év.

És nem az a baj, hogy az elmém képtelen lenne megbírkózni ezekkel és az újakkal, hanem, hogy egyszerűen a rengetegnek tűnő ismeret tükrében gyakran bukkan fel ésszerűnek ható megvilágításban olyan gondolat is, amit amúgy nem szívesen látok a saját fejemben.

Mégis milyenek? Olyanok, hogy minek élni? Minek tovább menni? Minek tanulni? Mi értelme van az életnek? Stb.. és ezek elég borongós köntösben vonulnak az agyamban. Persze, nem engedek nekik, de ugye azt hinné az ember, hogy minnél többet tud a világról, annál jobban megkedveli.

Könnyen beláthatjuk, hogy pont az ellenkezőjére bukkanuk, de mégis, egyre jobban szeretjük. Nem, nem kedveljük, inkább valami perverz-groteszk megszállottsággal ragaszkodunk hozzá. Csak hogy lássuk a végét. Mint amikor már alig bírjuk ki, hogy ne ugorjunk előre a könyvben. Mint mikor ott a késztetés, hogy elolvassuk a spoilereket a film megnézése előtt. És az élet attól kemény, hogy nem tudunk lesni, csalni, muszáj végigtolni az unalmas részeket is.

Ugyan mostanság kijutott nekem a jóból (telek, hegyalja, olaszország, dunakanyar), de valahogy mégis úgy érzem, hogy ezek az unalmas részek. Mért? Mert szét vagyok esve, és nem a racionalitás tartja egy környéken a darabkáimat, hanem valami más.

Ez olyan, mint amikor teljesen részegen megpróbál valaki valami értelmes dolgot elmondani. Köztudott, hogy ennek az esélye nulla. Lehetetlen, mert a világ nem akarja. Kb. így vagyok én is, csinálnék valami értelmeset, de nem.. csak elpazarlom az időmet, legalábbis úgy érzem.

Évekkel később, amikor talán már csak nevek, arcok, emlékek lesznek a mostani legjobb barátokból, ezekre az elpazarolt napokra fogok a legjobban emlékezni, szerintem...